Nagy pusztává lett az egész ország, tehát a lótenyésztés egyik eleme "adva volt", a többi megteremtésre várt. Az újraszervezett ménesekben a visszahívott kunok, besenyők, jászok és székelyek gyorsan pótolták a haza megvédéséhez elengedhetetlen katonai lovat.

Mátyás király idejében ismét fénykorát éri el a lótenyésztés, amelyet azonban megint egy szörnyű csapás, a török elözönlés semmisít meg.

A három részre szakadt ország (az erdélyi fejedelemség, a királyi Magyarország és a török hódoltság) a lótenyésztésben is eltérő szerveződést mutat.

Az erdélyi fejedelemség gazdasága, kereskedelme talál magára a leghamarabb. Élénk kapcsolatot tart a Kelettel, s ennek a lótenyésztés egyik haszonélvezője.

Keleti lófajták kerülnek Erdélybe és a birtokosok világhírűvé kinőtt számos ménest alakítanak, amelyek genetikai értéke átitatja a székelyek lóállományát is.

E híres ménesek kanca-vonalai a XIX. századig éreztették hatásukat az egész országban.

A királyi Magyarország főúri méneseibe is eljutott a keleti lovak jó híre, amely az ősi magyar ló erényeit támasztotta fel (keménység, kitartás, gyorsaság, ellenálló-képesség).

Az ország legelesettebb területe a török hódoltság volt, de e terület lovai érintkeztek, keveredtek leginkább az arab, a berber, a szíriai (keleti) lófajtákkal, amelyeket a török hódítók közvetítettek. A magyar temperamentumnak, mentalitásnak ez a típusú ló felelt meg a leginkább. De az is igaz, hogy a körülményeknek, az állandó csatározásnak, a katonai virtusnak, a gyors rajtaütésnek is e ló, ez a használati típus kedvezett. Nincs tehát csodálkoznivaló azon, hogy szinte 200-300 éven át lóideálként az arab szerepelt nálunk. Mind fajtatisztán, mind az erdélyi és a magyar lóval keresztezve, korának nagyszerű katonalova, amelyet nemcsak tenyészteni, de "megszerezni" is nagy dicsőség volt. Mint ajándéktárgy - a diplomácia nyelvén - a legnagyobb megtiszteltetést jelentette.

Az arab vér nagymérvű elterjedése magyarázza, hogy a középkori lovaink nemcsak teljesítményben (katonai), de szépségben is kitűntek a környező népek lovai közül. És ez a különleges helyzete nem szűnt meg a spanyol-nápolyi lovak (lipicai) idejében sem - az 1700-as években -, sőt még az angol telivérrel nemesített tenyésztésünket is - 1814-től - át-meg átütötte az arab.

A tenyészirányt a XVII. századig a közszükség (a honvédelem) szabta meg. Az élenjárók a főúri ménesek voltak. Hogy ezekre is milyen tenyésztési kényszer nehezedett, azt egy törvény ismerteti. Eszerint az "Úri birtoki ménes, ha 50 lóból áll ingatlannak tekintendő, az örökösök között osztás tárgyát nem képezheti, hanem nemzedéken át a fekvő birtokkal együtt az öröklésre jogosult családfőre száll." Természetes, hogy az apaállat-megválasztás és -tartás is a birtokos joga volt. Ezért eddig nehezen követhető nyomon a tenyésztett fajta-, illetve fajtaváltozás. De amikor a városok és a községek gondja lett az apaállat-ellátás, már valamivel áttekinthetőbb a kép.

A Rákóczi-szabadságharcot követően pedig egészen megváltozott az élet. Mind a nemesi életforma, mind a lóhasználat más lett. A végvári élet - a felrobbantott várak - helyett kastélyokat építettek a főurak és az udvari pompát, a barokk stílust kezdték utánozni még a lótenyésztésben és a lóhasználatban is, s a spanyol-nápolyi fajták és a kocsizás jött divatba. A köztenyésztés lova viszont a XVIII. századig nagyon leromlott, mert a hadsereg lóellátását ez a réteg viselte.

Az 1760-as évek derekán kezdett országosan javulni a lótenyésztés helyzete, mert az uralkodók (Mária Terézia és II. József) rájöttek, hogy a Monarchiát jó katonalóval leginkább Magyarország láthatja el. A fellelhető magyar lónál azonban nagyobb és erősebb típus kialakítására ösztökélték a megyéket, majd a hatékonyabb segítség végett állami méneseket szerveztettek (Mezőhegyes 1785, Bábolna 1789 stb.). Az ezekből kikerülő ménekkel a bécsi Haditanács igényének megfelelő katonalovakat (ausztriai könnyű fegyverzetű lovasság, honvédség, nehezebb vasas és vértes lovasság a hadiszekerezés céljára) állíttathattak elő.

Amikor az állami ménesbirtokok tenyésztették ki a méneket és az állam szervezte meg a fedeztetési állomásokat, már pontos adataink vannak a tenyésztett fajtákról.

Az 1867-es kiegyezésig a magyar lótenyésztésnek sok gazdája volt. Beleszólási joggal rendelkezett a Magyar Földművelési és Hadügyminisztérium, az Osztrák Földművelési és Hadügyminisztérium és a Közös Hadügyminisztérium. Mezőhegyest, az osztrák katonai ménest 1869-ben a Magyar Állam vette át, s bár szervezete ezután is katonai maradt, de a legfelsőbb adminisztráció és tenyésztési ügyintézés a Magyar Királyi Földművelésügyi, Iparügyi és Kereskedelmi Minisztérium vezetésébe került.

A Földművelésügyi Minisztériumban a Lótenyésztési Osztály vezetője Kozma Ferenc lett (1826-1892). Mint volt katonatiszt tudta, hogy a lótenyésztés hazánkban elsősorban a katonai célt szolgálja, de mint Fejér megyei gazdálkodó, a lótenyésztés ügyét-baját a gyakorlatból ismerte. Hosszú (34 éves) munkálkodása alatt megteremtette modern lótenyésztésünk szervezetét, amely több vonalon napjainkig fennmaradt.

(Forrás: A gazdasági ló, Gazda Kiadó)