És hogy senki részrehajlással ne vádolhasson, kénytelen vagyok környezetemről egyet-mást elmondani.

Elődeim négy ősi sorig a Tolnatamási tájfajtát tenyésztették és a rokonságunk között is csak egy akadt, akinek Somogyországban hidegvérű lova volt. Meg is szólták miatta, ő viszont nyugodt derűvel számolt mindig be a jó csikóeladási eredményeiről.

Tehát a hidegvérű-melegvérű frontvonalban nőttem fel és nem a hidegvérű oldalán, oda csak átpislogtam. De ne vágjunk a dolgok elébe, hanem vegyük sorjába azokat.

Azt mindenki tudja, hogy a hidegvérű ló nálunk nem őshonos. Az ország nyugati-délnyugati szegélye is a melegvérű lovat tenyésztette és egyáltalában nem voltak rossz lótenyésztők.

Somogy megye lótenyésztéséről 1869-ből így ír a Gazdasági Lapok:

"Első vérbeli falumén volt a pulai helységben egy ozorai 16 markos, kosorrú, szürke, herceg Eszterházy ajándéka. Az 1830-as években az első alispán felszólította a ménestartó urakat nemes mének felállítására, melyek által fedeztető kancákért a domestica fizetett.

A kancákat járásonként biztosok írták össze. Felajánlottak 40-48 mént, köztük 8-10 angol telivért és arab telivért. Ezen ménekre egyedenként 40 kancát számítottak és így 1600-1900 kancát fedeztettek nemes, vagy legalább nemesített ménnel. A kétéves méncsikók kirekesztése a ménesekre eltiltatott.

A somogyi lótenyésztés olyan haladást mutatott, mely mindenkit meglepett, alig vagy nem is volt kiállítás vagy jutalmazás Pesten, hogy lovaink jutalmat, illetőleg díjakat ne nyertek volna.

Sajnálattal láttuk azonban ezen intézmény megszűnését és ekkor újra a falumének szereplése lépett életbe, míg újabban a kincstári ménekre lett bízva a lószaporítás. Ezen párosodásból nem fognak talán oly szép példányok eredni, mint egyesek az elébbi rendszer alatt voltak, de szakértelem és ügyes kezelés mellett oly fajt lehet előállítani, mely mind a státus, mind a gazdászat igényeinek megfelel, oly fajt, mely erős, kitartó gazdasági fogatot egyaránt szolgáltat.

A megye lóállománya három válfajra tagozódik. A Kaposmente 15-16 markos pejlovakból áll, melyek bármi hadi szolgálatra alkalmasak. A baranyai vásárokon egyéves korukban szokták eladni, mi is oka, hogy ezen faj a somogyi lókereskedésben nem azt a helyet foglalja el, ami megilletné.

A második válfaj a Balaton saroktól Hetesig tanyázik. Somogy leginkább nemesített lovai, a régi keszthelyi ménes fajából is kerültek bele. Jelenleg ezen faj képezi Somogy lókereskedésének egyedüli tárgyát és nagy számban vitetik ki a szomszéd megyei vásárokra.

A harmadik válfaj a Dráva mentében helyezkedik el, s 14 markon felül nem sokat mér. Ezen kislovakkal lehetne a legtökéletesebb huszárlovat nevelni. Mostani állapotjukban rendesen Olaszországba vitetnek rizsnyomtatásra (a köztudat a rizses lovat nem ilyen célra, hanem rizsföldi munkára érti, A szerző.), hova évenként szép számmal vitetnek ki.

Néhány év óta egy negyedik válfaj kezd Somogy megyében lábra kapni, ez Horvátország szélén tenyésző, hosszú derekú, széles csípejű, kettéváló farú, és nagy rövid nyakon hordott fejű, ritkán 15 markos lovak, ezek kereskedők által hozatnak be, és mivel már kétéves korukban kifejlődtek, megveszik őket, puha lovak, még eddig a lótenyésztésre nem tettek különbséget, rendesen, mint pinzgaui és egyéb német lovak, nem szapora faj."

Ez az idézet igen jellemző, rövid vázrajzát adja a kor lótenyésztésének.

(Forrás: A gazdasági ló, Gazda Kiadó)